Zöld(ség)ek

Gyerekkorom egyik nagy kedvence volt A fekete nyíl című Stevenson-regény. A kincses szigetet is szerettem, de ez volt az abszolút: kaland, izgalom, bosszú, romantika... lovagok, lordok és erdei haramiák, titkos átjárók és a faliszőnyeg mögül leselkedő szempár, és persze szerelem :)

Pár hete gondoltam, újraolvasom, de immár eredeti nyelven.

Furcsa érzés újra "találkozni" a szereplőkkel,  és rádöbbenni, hogy felnőttél... Dick Shelton, aki tízéves énem szemében annyira menő és "felnőtt" volt, egy igazi álompasi, most már leginkább egy tüneményes kis mafla (Tamakinak méltó vetélytársa lassú helyzetfelismerésben :D), és legszívesebben a kisöcsémmé fogadnám :) Ez valahol szomorú - mi megöregszünk, míg ők örökké ugyanolyanok maradnak. Na megyek, és végigolvasom végre az Athrabeth Finrod ah Andrethet...


PS: igen, máskor is így csaponganak a gondolataim különböző témák közt ^.^"